Szélsőségek hete a szélsőségek földjén 2.

2. számú szélsőség Erdélyben: Ami az épületeket illeti, általánosan megfigyelhető, hogy jelen vannak nagy számban a 60-80 éves, kissé már megroggyant házak és sokszor mellettük vagy a szomszéd utcában a 0-5 éves szuper villaépületek, villaparkok (a városokban bevásárlóközpontok). Szováta és Szovátafürdő ilyen kontrasztossága szembetűnő. Egyrészt náluk kimaradt a nyolcvanas évek maszekolós-építkezős korszaka, és a fellendülés is kicsit később indult be, mint nálunk, ezért nincs átmenet a nagyon régi és a nagyon új között. Másrészt pedig az új építkezéseket legtöbbször holland és német befektetők bonyolítják, szinte külön kis világot létrehozva maguknak vagy a fizető vendégeknek, szeparáltan az őslakosoktól. Én úgy vettem észre, nem is nagyon van vegyülés a két "tábor" között, ezért véleményem szerint a kontrasztosság nem fog egyhamar oldódni. Az öreg házakban kedves nénik és bácsik laknak, ami melengeti az ember szívét. De hol vannak a fiatalok?

És most rátérek a legnehezebb témára: a dévai alapítvány által gondozott árva gyerekekkel kapcsolatos élményeinkre. És az árvaháznak a mi gyerekeinkre gyakorolt hatásaira, elvégre ez itt mégiscsak egy tehetséges gyerek blog. (Mostanában kezdek néha letérni erről a vágányról, ami nem helyes! Akkor sem, ha nyár van és pihi mindenféle fronton.)

Szóval. A rendszer alapvetően jól van kitalálva. A gyerekek nyolcfős "családokban" élnek, vegyes életkorú egynemű csemeték vannak egy-egy családon belül. Egy ilyen család életét egy felnőtt nevelő irányítja. (Előfordul, hogy az alapítvány által felnevelt fiatalból nevelő lesz.) A 15 éven felüliek már nem családokban, hanem kollégium-szerű szobákban laknak. Az étkezések időpontja mindig ugyanakkor van, ez rendszert visz a napjukba. Minden étkezés előtt és után ima van fegyelmezetten. A gyerekek takarítanak, az ebédlőt pl minden étkezés után az aznapi "szolgálatosok" söprik fel és az asztalokat ők takarítják le. A nagyobbacskák szépen foglalkoznak a kicsikkel. A 8-9 év felettiek mosnak, vasalnak, mosogatnak. Ezt lehet esetleg elítélni gyerekmunka okán, de én úgy láttam, a gyerekeknek semmi baja ettől. Sőt. Tartást ad nekik. Munkára vannak nevelve, ez mindenképp pozitívum. Az iskolában van aki jól teljesít, van aki közepesen, van aki gyengén. E tekintetben nagy a szórás csakúgy, mint a szabályos családokban nevelkedő gyerekek körében. Kertészkednek, állatokat nevelnek, ami szintén hasznos és ügyes dolog. Működik az egész rendszer: Románia területén 23 bentlakásos otthont és 40 napközis házat működtet a Dévai Alapítvány mindennemű állami támogatás nélkül. Pályázati pénzekből, adományokból, és gondolom a katolikus egyház segítségével. Ez számomra hihetetlenül nagy dolog.

Vannak persze gondok is. A szovátai otthonban a legszembetűnőbb a három nagyon problémás tesvér volt. Az otthonban lakó gyerekek 98%-a jóravaló és szófogadó, ez a három viszont lop, hazudik és teljességgel kezelhetetlenek. Megjegyzem, vannak szüleik, csak kényelmesebb/könnyebb/olcsóbb nekik, ha iskolaidőben mások gondozzák/nevelik/etetik a gyerekeiket. Életük első öt évében és nyaranta otthon tanulják az "értékrendet". Miért nincs olyan szabály, hogy akit mondjuk háromnál többször lopáson rajtakapnak és ráadásul van hova hazamennie, az elzárja magát az alapítvány bármiféle segítségétől?

De nem is erről akartam írni legfőképp, hanem arról: az úgynevezett ingerszegény környezet, az úgynevezett hátrányos helyzet és az ilyen mesterségesen kialakított, nem vérszerinti "nagycsaládban" felnövekvés valóban személyiségromboló és maradandó károsodást okozó tényezők? Ezek a gyerekek úgy nőnek fel, hogy nemigen utaznak a megyéjükön kívül sehová, de van olyan is, aki a Szovátán kívüli világból nem sokat lát. Az iskolában állítólag gyakran csúfolják, kiközösítik őket pusztán azért, mert "otthonosok". Mindeközben tudatában vannak ezek a gyerekek annak, hogy az otthon által nyújtott étel, fűtés és biztonság nagyon sokat ér, mert ahonnan ők jönnek vagy ahová néha-néha hazamennek, az bizony az igazi kemény világ (nincs anya, súlyos alkoholizmus, romos körülmények, gondatlanság, analfabetizmus stb.). Szóval megbecsülik azt, ami számunkra azért sokszor döbbenetes volt. Nekünk a pincében kialakított sötét ebédlő, a bádogtányérok, az adomány- (azaz a mások által levedlett) ágyneműk, a "szemet szemért, fogat fogért" elv a gyerekek között azért néha sok volt, nehéz volt. De közben alapvetően vidámnak tűnnek, és jól elvannak ezek a gyerekek. Nevelődnek ők. Egymás által és azáltal, amit éppen hoz az élet, gondolok itt a sűrűn cserélődő nevelőkre. És nem mondanám, hogy durva lelkűek lennének ettől. Sőt. Látni kellene mindenkinek, ahogyan a 11 éves Enikő népdalokra tanította a 2 éves Rebekát. Vagy azt, ahogyan a hétéves Barbi nagynagy magabiztossággal és vidámsággal készül a piknikre egyetlen kis kutyusos táskáját pakolgatván. A piknik nem más, mint egy tízperces séta + letelepedés a fűre + uzsonnázás + tollasozás + tízperces séta haza. De neki ez nagy kirándulás.

3. számú szélsőség, ami azóta is itt motoszkál bennem: Árvaházban, vérszerinti szülőktől távol is lehet boldog gyermekkora egy gyereknek. Véleményem és múlt heti tapasztalásaim szerint a "családban mindenképp egészségesebb nevelkedni, árvaházban pedig rémes és szomorú" általánosítás nem állja meg a helyét. Most biztosan furcsákat gondoltok rólam. De ha egyszer így érzem. Ma amikor a felnövekvő generációnál annyi de annyi probléma adódik abból, hogy mindenük megvan és még a széltől is óvva vannak. Na, szóval mindenféle sztereotipizálás szerintem hiba. Azért elővettem most Mark Twain Koldus és királyfiját. Nálam ezerszer profibban leírja, hogy mennyire szenved a koldus gyerek, ha egyszer a mindig irigyelt királyfi szerepébe pottyan és fordítva. Kétféle világ, kétféle neveltetés, de egyikre sem lehet egyértelműen jót vagy rosszat mondani! Még nem értem a könyv végére, és nem tudom, Twain bácsi mit mond: vajon szükséges-é, hogy a kétféle világ között vegyülés/átjárás legyen?!?