Büszkeboldog anya eldicsekszik

Nahát kérem szépen, az én tízéves lányom ilyesmikkel ajándékozott meg engem névnapom alkalmából. (A lekvárokat én készítettem, ő "csak" a tetejére való kis fityulákat alkotta. :-) )

 

Azért vagyok nagyon büszke, mert ezeket ő teljesen egyedül, teljesen önállóan és persze a lehető legnagyobb inkognitóban gyártotta le. Teljesen saját kútfőből, különösebb előképzettség és bármiféle minta nélkül, méretre szabott és varrt gumival ellátva. Ja, és azt is tudni kell, hogy nemigen lát engem kézimunkázni (sajnos). Tízéves koromban hímezgettem elég sokat, de az már rég volt ugyebár. Tehát magától jön ez őbelőle. Kaptam ám még szilvás meg epres üvegdíszt is, de szilvalekvárt még nem főztünk ebben a szezonban, az eper pedig enyhén megcukrozva püré formájában a fagyasztóban végezte az idén. :)

Ha valaki esetleg nem venné észre az apró részletet: A MEGGY feliratot betűnként egyre halványabb árnyalatú cérnából varrta ki az én egyetlen kislányom. Imádom!

Szóval kreatív a lány - ezt egy ideje tudjuk, és ha nagyon akar, akkor képes kitartóan, ideoda kapkodás nélkül, precízen dolgozni - ezt eddig inkább csak reméltük. Csak kell hozzá neki a nemes cél - pl. anya megörvendeztetése -, és akkor megy! :)))))

Rövid híradás...

...arról, hogy ma volt a napja, amikor is - felnőtt fejjel immáron másodszor - elmerülhet-tem a sulikezdő iskolaszerek világában. Kedvencem ez:

Lett még logikai készletecskénk, számolópálcák, és persze füzetek, füzetcsomagolók, ceruzák, ragasztók, gyurmák, papírok, ilyen-olyan rajzfelszerelés, tolltartó, csak hogy a legfontosabbakat említsem! Édes egy elfoglaltság ez. Főleg a kis tojáshéjfenekű érintett + mostanság kapható írószerek minden titkát ismerő nővére társaságában. :)))

Úgy kezdődött ez az egész, hogy unokatesólátogatás volt nálunk hétvégén. A három közül a legidősebb Bercihez hasonló korú. No ő és családja lelkesen-kedvcsinálóan elmesélték nekünk, hogy a rossz időt tanszervásárlásra használták múlt héten. Nekem is voltak már a nyáron egyszer-kétszer ilyenirányú gondolataim, de ahogyan jöttek, úgy el is illantak mindahányszor. :)
A mai nap pedig épp megfelelőnek tűnt arra, hogy tanszerügyben behozzuk unokatesóval szembeni lemaradásunkat :) Este aztán volt mit rendezgetni.

A cipősdoboz már épp bezárult, mire Gábor jött megörökíteni gyermeknevelésünk eme fontos momentumát, így nem látszik, hogy a doboz már tele van mindenféle színes-szagos eszközökkel, kellékekkel. A cipősdoboz-rajzdoboz dolog klassz fejlemény a mi gyerekkorunkhoz képest. Eszembe jut az egykori ún. rajz-zsákom, amiben össze meg vissza keveredett mindig minden, és én soha nem találtam meg időre semmit... Ezt meg kiteszik az asztalra a gyerekek, leemelik a fedőt, és két ujjal kiemelik amire épp szükség van. Fedő vissza, munka indul. A kisebbik a térdemnél: matek-doboz fent említett számoló- és logikai felszerelésekkel megrakva.

Iskolatáska is van már, az hamarabb utamba akadt akciós formában, de azzal kapcsolatos fotót még nem közölhetek. Hiszen akkor mivel illusztrálnám az "első nap az iskolában" bejegyzést? :) Nem is baj, az addig valószínűsíthető Berci-növekedés mindenképp előnyös lesz. :)
Ötödikeseknek való cuccokat is vettünk, ami már azért jóval egyszerűbb ügy (füzetek, rajzlapok, és egy-két ceruza). Kivéve: a régóta kinézett és nagyon vágyott tolltartót. Ez nem megy könnyen. Kiskos kitalálta magának, én meg egye fene belementem az "égen-földön keressük-kutatjuk egész addig, amíg meg nem szerezzük" programba. A ma meglátogatott négy üzletből négy helyen hiánycikk:

Hama Butterfly Silver 25919. Persze megrendelhetnénk online is, de mi még ott tartunk, hogy 2600 forintos tolltartó esetén az 1000 forintos kiszállítási díj kicsit ésszerűtlen. Valakinek ötlete, hogy Bp-en hol lehet hama márkájú cuccokat (azaz ezt a tolltartót) kapni? Hátha útba esik nekünk valamikor... És nem, nem vagyunk cuccmániások meg márkaőrültek sem, de most ezt az egy kis luxus-féleséget megengedjük lányunknak.

Szóval őrangyaloknak nem volt dolga nálunk az elmúlt 24 órában. Nem volt dolguk, de ők mégis intézkedtek: összefutottunk I. nénivel, Berci leendő tanító nénijével az írószerboltban. Igazán kedves, szimpatikus és csupa szeretet volt. Öröm volt ez a találkozás! Öröm volt az egész nap. :-) A rövid híradás pedig hosszúra sikeredett, ej!

Keménységem első epizódja

Elhatároztam ugyebár, hogy óvó-védő-aggódós hozzáállásomból visszább veszek egy kicsikét, és hagyom a kicsi és a nagy rosszcsontot csetleni-botlani-küzdeni-szenvedni. Eljött a saját bőrükön megtapasztalás ideje. Eltekintve néhány visszaeséstől, egész jól megy ez nekem. :)

Először a poziitív hozadékról: délután Emi elmosogatott, Berci pedig székre állva helyére pakolta a reggeli-délelőtti edényeket. Öröm volt nézni, ahogyan égett kezük alatt a munka! :)

És most a kevésbé pozitívról, amit aztán mégis pozitívnak értékeltem. A délutáni kertben játszás eddig úgy zajlott nyálunk, hogy ötpercenként rájuk szóltam: "Lassabban! Óvatosabban!" vagy "E/B, ha nem bírsz visszavenni a sebbességből, elveszem a rollert." esetleg "Ne olyan magasra a hintán!" Aki veszekedett, azt behívtam egy kicsikét elbeszélgetni. Volt, hogy mindketten egyszerre kaptak lelki fröccsöt, neadjisten fenékrecsapást "ki kellett vernem az ördögöt a fenekedből, mert te magad nem bírtál vele" kísérőszöveggel.

Ehhez képest ma csendben voltam, háttérből figyeltem. Láttam, hogy egyre gyorsabb és gyorsabb a ház körül rollerezés. Már nézni is rossz volt, de türtőztettem magam. És mi lett a vége? Földönfekvő Emese :( Egy-két percig szidtam magamban magamat összevissza. Felelőtlen mindenségemre gondoltam. Aztán amikor felkelt, és láttam, hogy középsúlyos térd- és tenyérlehorzsolásnál több nem történt, akkor kicsikét megnyugodtam. Sőt. Tetteik következményeivel való szembesítés: kiváló. Közben hevesen adtam hálát az Őrangyaloknak, hogy nagyobb baj nem történt. Kicsi hüppögés, kicsi bicegés után helyreállt a rend. És nem volt több száguldás. Legalábbis Kiskos részéről!

Mi lesz holnap? Őrangyalok, ne menjetek messzire!

Pont jókor jött...

... ez az idézet, ami tegnap az utamba akadt. Olvastam/hallottam én ezt már régebben is, nem volt teljesen ismeretlen, de mégis az újdonság erejével hatott s még inkább jó kedvre derített, amikor ma a facebook-on az ismerősök üzenetei között erre a kis okosságra bukkantam:

"Ha szeretnél egy napig boldog lenni, rúgjál be!
Ha szeretnél egy hétig boldog lenni, házasodj meg!
Ha szeretnél egész életedben boldog lenni, kertészkedj!"
(japán közmondás)

Igaz lehet ez a kis bölcselet, mert ha jobban belegondolok, azt veszem észre magamon: most hogy harmadik napja dúl az októberies időjárás, én már nagyon mennék ki, ki a kertbe szöszmötölni. Pedig már épp kezdett sok lenni az állandó gyomlálásból, a paradicsom-kötözgetésből, a fűnyírásból, a metszegetésekből, a kártevők és a szárazság elleni küzdelemből, de legfőképp abból, hogy soha nincs vége. És tessék, három nap uttán hiányzik! :) Aztán van olyan elégetetlenkedés is bennem: még mindig rengeteg ötletem van a kertünkkel kapcsolatban, de nem jutunk oda, hogy megvalósítsuk... Ráadásul ezen a nyáron még nem is feküdtem a nyugágyban, amit tavaly ilyenkor vettünk. Bezzeg tavaly sikerült kétszer is rendeltetésszerűen használnom! :)

Jöjjenek inkább a képek!

A legjobban sikerült kompozícióm ilyen lett mostanra:

Jól kitaláltam a kör alakú rózsakertecskét is, de sajna vannak vele gondok (tetvek, hernyók, és a bordó rózsák gyenge növekedése). Nem baj, én kitartok, és csak azért is kikupálom. Most ilyen:

Ugyanaz egy kicsit közelebbről:

 Ugyanez oldalkerti nézőpontból:

Nálam örök kedvenc a hibiszkusz:

És az árnyékliliom:

A törpe sárga sásliliom is dobogós!


Az egynapos boldogságra nem vágyom, a házasság az más tészta, a kert... nos remélem, igaz lesz a mondás nagyon sokáig! Ezennel ennek a kicsikét önző, saját boldogságomról szóló, gyerekeket meg sem említő bejegyzésnek vége!

Szélsőségek hete a szélsőségek földjén 3.

És hogy mit szóltak ehhez a nem mindennapi árvaházi szituációhoz a mi körbebabusgatott gyerekecskéink? Emese gond nélkül vegyült a gyerekek között. Először megfigyelt, majd játszott velük, még új karkötő készítési technikát is tanult. Legjobb barátnője hamar a hétéves Barbi lett. És Bercike? Nála kicsit nehezebben ment a helyzet elfogadása. Először nem akart a gyerekek közé menni, aztán ha nagy nehezen rávette magát, hogy csatlakozik, akkor egy óra elteltével kérte: menjünk mostmár innen. Végül ő is szert tett egy barátra a tízéves Attila személyében. Attila vicces és nagyon nyitott gyerek. Csupa energia és lendület. Egyszerűen felkarolta a helyét nehezen találó Bercit, egyszerre szeretettel és vagánysággal.

Érdekes ez nekem. Azt tudtam, hogy Kisokos nehezen teremt kapcsolatot, ám itthon úgy tűnik, hogy Kiskos az, aki érzékenyebb az alacsonyabb komfortfokozatra. Ott ezzel nem sok problémája volt. Az is számít nyilván, hogy Emi tízéves, aki már sokat edződött az iskola néha kíméletlen közegében, Bercike pedig kicsi gyermek még ebben a tekintetben. Nem tudom. Mindenestre azt hiszem örülök, hogy Berci úrfi be volt dobva egy kicsit a mélyvízbe. Illetve - és itt jön egyik nagy és örök kérdésem a neveléssel kapcsolatban - ha egy szülő felismeri gyermeke egy-egy gyengébb oldalát, akkor mi a helyes: ha teljességgel elfogadja azt és nem akar azon változtatni, vagy ha fokozatosan és következetesen megpróbálja erősíteni a gyermekének az ő mércéje szerinti gyengeségeit??

És hogy én és a nevelési stílusom változott-e ezalatt az egy hét alatt? Azt hiszem, igen. Előtte is érlelődött már bennem, hogy muszáj lesz hátrébb lépnem egyet, és hagynom gyermekeimet küzdeni, saját magukat menedzselni, boldogulni, megdolgozni azért amit szeretnének, akkor is ha ez időnként sírással, konfliktusokkal és kudarcokkal jár. És keményebb lettem/leszek abban is, ahogyan a házimunkákba való besegítést megkövetelem. Ettől biztosan erősödnek. (Csak meg ne szakadjon közben a szívem.) Jajj, de nehéz megtalálni az egyensúlyt. Legyenek tudatában annak, hogy anyjukra mindig számíthatnak, de ne váljanak anyámasszony-katonákká. Úgy, hogy az egyik tízéves, a másik nem egész hat. Azért az nagy különbség. Nincs mese, el kell fogadjam: Emi több ideig lehetett/lehet babás-kisgyermekes, Bercike pedig hamarabb kell, hogy nagyosodjon. Remélem, mindketten profitálnak majd családon belüli helyzetükből! És erdélyi nyaralásunkból :)

Szélsőségek hete a szélsőségek földjén 2.

2. számú szélsőség Erdélyben: Ami az épületeket illeti, általánosan megfigyelhető, hogy jelen vannak nagy számban a 60-80 éves, kissé már megroggyant házak és sokszor mellettük vagy a szomszéd utcában a 0-5 éves szuper villaépületek, villaparkok (a városokban bevásárlóközpontok). Szováta és Szovátafürdő ilyen kontrasztossága szembetűnő. Egyrészt náluk kimaradt a nyolcvanas évek maszekolós-építkezős korszaka, és a fellendülés is kicsit később indult be, mint nálunk, ezért nincs átmenet a nagyon régi és a nagyon új között. Másrészt pedig az új építkezéseket legtöbbször holland és német befektetők bonyolítják, szinte külön kis világot létrehozva maguknak vagy a fizető vendégeknek, szeparáltan az őslakosoktól. Én úgy vettem észre, nem is nagyon van vegyülés a két "tábor" között, ezért véleményem szerint a kontrasztosság nem fog egyhamar oldódni. Az öreg házakban kedves nénik és bácsik laknak, ami melengeti az ember szívét. De hol vannak a fiatalok?

És most rátérek a legnehezebb témára: a dévai alapítvány által gondozott árva gyerekekkel kapcsolatos élményeinkre. És az árvaháznak a mi gyerekeinkre gyakorolt hatásaira, elvégre ez itt mégiscsak egy tehetséges gyerek blog. (Mostanában kezdek néha letérni erről a vágányról, ami nem helyes! Akkor sem, ha nyár van és pihi mindenféle fronton.)

Szóval. A rendszer alapvetően jól van kitalálva. A gyerekek nyolcfős "családokban" élnek, vegyes életkorú egynemű csemeték vannak egy-egy családon belül. Egy ilyen család életét egy felnőtt nevelő irányítja. (Előfordul, hogy az alapítvány által felnevelt fiatalból nevelő lesz.) A 15 éven felüliek már nem családokban, hanem kollégium-szerű szobákban laknak. Az étkezések időpontja mindig ugyanakkor van, ez rendszert visz a napjukba. Minden étkezés előtt és után ima van fegyelmezetten. A gyerekek takarítanak, az ebédlőt pl minden étkezés után az aznapi "szolgálatosok" söprik fel és az asztalokat ők takarítják le. A nagyobbacskák szépen foglalkoznak a kicsikkel. A 8-9 év felettiek mosnak, vasalnak, mosogatnak. Ezt lehet esetleg elítélni gyerekmunka okán, de én úgy láttam, a gyerekeknek semmi baja ettől. Sőt. Tartást ad nekik. Munkára vannak nevelve, ez mindenképp pozitívum. Az iskolában van aki jól teljesít, van aki közepesen, van aki gyengén. E tekintetben nagy a szórás csakúgy, mint a szabályos családokban nevelkedő gyerekek körében. Kertészkednek, állatokat nevelnek, ami szintén hasznos és ügyes dolog. Működik az egész rendszer: Románia területén 23 bentlakásos otthont és 40 napközis házat működtet a Dévai Alapítvány mindennemű állami támogatás nélkül. Pályázati pénzekből, adományokból, és gondolom a katolikus egyház segítségével. Ez számomra hihetetlenül nagy dolog.

Vannak persze gondok is. A szovátai otthonban a legszembetűnőbb a három nagyon problémás tesvér volt. Az otthonban lakó gyerekek 98%-a jóravaló és szófogadó, ez a három viszont lop, hazudik és teljességgel kezelhetetlenek. Megjegyzem, vannak szüleik, csak kényelmesebb/könnyebb/olcsóbb nekik, ha iskolaidőben mások gondozzák/nevelik/etetik a gyerekeiket. Életük első öt évében és nyaranta otthon tanulják az "értékrendet". Miért nincs olyan szabály, hogy akit mondjuk háromnál többször lopáson rajtakapnak és ráadásul van hova hazamennie, az elzárja magát az alapítvány bármiféle segítségétől?

De nem is erről akartam írni legfőképp, hanem arról: az úgynevezett ingerszegény környezet, az úgynevezett hátrányos helyzet és az ilyen mesterségesen kialakított, nem vérszerinti "nagycsaládban" felnövekvés valóban személyiségromboló és maradandó károsodást okozó tényezők? Ezek a gyerekek úgy nőnek fel, hogy nemigen utaznak a megyéjükön kívül sehová, de van olyan is, aki a Szovátán kívüli világból nem sokat lát. Az iskolában állítólag gyakran csúfolják, kiközösítik őket pusztán azért, mert "otthonosok". Mindeközben tudatában vannak ezek a gyerekek annak, hogy az otthon által nyújtott étel, fűtés és biztonság nagyon sokat ér, mert ahonnan ők jönnek vagy ahová néha-néha hazamennek, az bizony az igazi kemény világ (nincs anya, súlyos alkoholizmus, romos körülmények, gondatlanság, analfabetizmus stb.). Szóval megbecsülik azt, ami számunkra azért sokszor döbbenetes volt. Nekünk a pincében kialakított sötét ebédlő, a bádogtányérok, az adomány- (azaz a mások által levedlett) ágyneműk, a "szemet szemért, fogat fogért" elv a gyerekek között azért néha sok volt, nehéz volt. De közben alapvetően vidámnak tűnnek, és jól elvannak ezek a gyerekek. Nevelődnek ők. Egymás által és azáltal, amit éppen hoz az élet, gondolok itt a sűrűn cserélődő nevelőkre. És nem mondanám, hogy durva lelkűek lennének ettől. Sőt. Látni kellene mindenkinek, ahogyan a 11 éves Enikő népdalokra tanította a 2 éves Rebekát. Vagy azt, ahogyan a hétéves Barbi nagynagy magabiztossággal és vidámsággal készül a piknikre egyetlen kis kutyusos táskáját pakolgatván. A piknik nem más, mint egy tízperces séta + letelepedés a fűre + uzsonnázás + tollasozás + tízperces séta haza. De neki ez nagy kirándulás.

3. számú szélsőség, ami azóta is itt motoszkál bennem: Árvaházban, vérszerinti szülőktől távol is lehet boldog gyermekkora egy gyereknek. Véleményem és múlt heti tapasztalásaim szerint a "családban mindenképp egészségesebb nevelkedni, árvaházban pedig rémes és szomorú" általánosítás nem állja meg a helyét. Most biztosan furcsákat gondoltok rólam. De ha egyszer így érzem. Ma amikor a felnövekvő generációnál annyi de annyi probléma adódik abból, hogy mindenük megvan és még a széltől is óvva vannak. Na, szóval mindenféle sztereotipizálás szerintem hiba. Azért elővettem most Mark Twain Koldus és királyfiját. Nálam ezerszer profibban leírja, hogy mennyire szenved a koldus gyerek, ha egyszer a mindig irigyelt királyfi szerepébe pottyan és fordítva. Kétféle világ, kétféle neveltetés, de egyikre sem lehet egyértelműen jót vagy rosszat mondani! Még nem értem a könyv végére, és nem tudom, Twain bácsi mit mond: vajon szükséges-é, hogy a kétféle világ között vegyülés/átjárás legyen?!?

"Rólam szóltak a hírek"

Jön, jön, jön már erdélyi utunk beszámolójának második része, csakhát lassan haladok vele. Nehéz a nyári mindenféleségek között időt kiszorítani az írásra. Ma és tegnap pl. unokatesóztunk Balatonalmádiban, előtte engem kicsit megműtöttek, ami előtt gyorsan gyártottam lekvárt 20 kg sárgabarackból, és hát sütiket is kell sütnöm a finom gyümölcsökből, ilyenek. Nameg ma volt a határideje egy mesepályázatnak, Kiskosunk élete első pályázatának. És hát azzal Anyucijának is volt azért dolga. Kitalált történeteket vártak "Rólam szóltak a hírek" témában. http://www.hirtv.hu/hirtv/?article_hid=379278

Az úgy volt, hogy véletlenül észrevettük a tv-ben a reklámot. Tudni kell rólunk, hogy kb kéthetente egyszer kapcsoljuk be a tévét, általában úgy félórára, tehát hogy pont elcsíptünk egy ilyen hirdetést, azt már önmagában is jelnek értékeltem. Ráadásul a leadási határidő előtt három nappal! Nem tagadom, nagyon megtetszett nekünk a fődíj is: családi utazás a dániai legoland-be. Jó, jó, tudom, hogyan mennek mifelénk a pályázatok elbírálásai, de akkor is. Gondoltunk egyet: próba szerencse. Amúgy is kellett már a szellemi elfoglaltság kissé elkanászodni látszó Emese számára. Remek alkalom!

Sajna még korai lenne itt leközölni a művet, egyelőre el kell hinnetek nekem, hogy egész jó kis sztori kerekedett a dologból a végére. :) Döntés: augusztus 1-ig, ünnepélyes eredményhirdetés augusztus 13-án. Izgi!

Szélsőségek hete a szélsőségek földjén 1.

No, mivel ígértem - és egyébként is :) -, összeszedem gondolataimat, és nekiugrok erdélyi utunk részletes beszámolójának. Kicsit nehéz lesz, annyira élménydús volt. Node gyerünk.

Szóval. Alapvetően kétfajta területen gyűjtöttünk élményhegyeket:
1. Erdély, annak is Székelyföld része és
2. árva gyerekek a Dévai Alapítvány gondozásában Szovátán.

Erdély
Ahogyan a határátkelés után egyre beljebb és beljebb haladtunk Románia területén, meg kell vallanom őszintén, a döbbenet lett úrrá rajtunk. Ami legelőször szembeötlött a falvakban, de az országút mentén is: rengeteg kóbor kutya poroszkál mindenütt, hol magányosan, hol csapatokba verődve. És bizony szép számmal voltak kilapított kutyusok is az úttesten. Amit nem csodálok egyáltalán, hiszen a román kamionosok embertársaikra sem vigyáznak, mit nekik egy-két kutya?!? Mi végig felújított, sima aszfalton haladhattunk, aminek örültünk, a román kamionosok vezetési stílusához viszont hozzá kellett edződnünk. (Náluk az az alap, hogy kétsávos úton pont elfér egymás mellett három autó, tehát ők előzés közben a szembe forgalmat nem szokták figyelembe venni. Ha az előzött jármű és a szembejövő autó is lehúzódik, akkor az előzést végrehajtó kocsi épp elfér középen. Ez náluk olyan, mint nálunk az, hogy zöld lámpánal szabad az út! Szidta is Gábor eleget a román sofőrök balkáni, otromba, kulturálatlan stb mindenségét. Én meg próbáltam csitítani mondván: általánosítani nem szabad. Szóval tisztelet a kivételnek!)

No de nemcsak kóbor kutyák határozzák meg arrafelé a tájat, hanem a nagyon színes népviseletbe öltözött lovaskocsikon vándorló, románul beszélő oláh cigányok. Ne értsen félre senki, nem azt mondom, hogy ezek rossz emberek volnának, csak azt mondom, hogy utunk során gyakran éreztem magamat inkább Indiában, mint Európában! És hogy a parkolókban a nyugati rendszámú autókat ellepő cigány gyerekek mennyire erőszakosan koldulnak! No ezt már a rossz dolgok közé sorolom. Nem szeretem az erőszakosságot. Be kell ide jegyeznem, hogy arrafelé nem ritka a dolgozó cigányok látványa sem. Rakják a szénaboglyákat kinn a legelőn, terelgetik állataikat, gyűjtögetik a különböző bogyós gyümölcsöket és a rókagombát az erdőben, ilyenek. Szóval a Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely útvonalon a falvakban kint az utcán jócskán kisebbségben van a fehér ember, ez tény. Kóbor kutyák + lovaskocsin vándorló, kolduló vagy épp dolgozgató barna emberek sokaságán kívül még két tényen kellett ledöbbennünk:
1. Egy-két kis falu kivételével a településnevek (és minden más) csak és kizárólag románul van kiírva,
2. Minden faluban csillogó tetejű túlméretezett hagymakuploás ortodox templom magaslik és nemcsak hogy magaslanak, gőzerővel épülnek jelenleg is. Megintcsak magyarázkodnom kell: Nem az ortodox vallással van a bajom, hanem azzal, hogy 1. állam és egyház összeszövetkeznek a románság erőltetett terjesztése érdekében 2. hogy ez a folyamat  jelenleg is zajlik. Én a naiv azt hittem, hogy az EU országai a tolerancia felé haladnak, és én a naiv azt hittem, hogy 2011-ben békén hagyunk mindenkit ott ahol van, azzal a vallásával amije neki van. Én naiv azt is hittem, hogy az erőszakos betelepítések kora már régesrég lejárt. (Persze nem tudom, hogy konkrét betelepítések zajlanak-e, vagy csak úgy üresen-kihasználatlanul csillognak-villognak ezek a templom monstrumok, amolyan jelképként. ?)

Erdély hatalmas, és mi most csak egy nagyon kis részéről szereztünk benyomásokat, Hargita megyéről. No, itt már több magyar szót/feliratot lehet hallani/látni, mint az ország nyugatabbi megyéiben, de még mindig kevesebbet mint amire én személy szerint számítottam. (Minden bizonnyal jó nagy tévedésben éltem eddig.) Nagyon pozitív benyomások értek bennünket Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen. Ezek szép, ápolt magyar városok kedves, fegyelmezett, szelíd emberekkel. Csíksomlyón pedig egészen úgy éreztük magunkat, mintha Ausztriában lennénk. Korondon is szinte csak magyar szót lehet hallani, ám a főút mentén árusított portékáknak jó, ha a harmada eredeti székely kézműves termék. Török, kínai, dél-amerikai áru van többségben. Kalotaszegi hímzett párnákat például egyetlen egy helyen láttunk.

A táj egyébként tényleg lenyűgöző. Jellegzetesek a szelíd lankákon gyönyörűen rendben tartott ligetes-fás legelők és kaszálók békésen legelésző juhnyájakkal vagy bocikkal, lovakkal. A Békás-szoros környéke pedig tipikus alpesi vidék, rengeteg fenyővel, hűvös-párás időjárással, hegyvonulatok előtt gomolygó sejtelmes felhőkkel.

1. számú szélsőség tehát: "De hasonlít Svájcra/Ausztriára ez a vidék" és "Indiában érzem magam" benyomások félóránként váltakoznak az emberben, ha Erdélyben jár!

Folyt. köv.
Addig hadd meséljenek a képek:
https://picasaweb.google.com/tarnokg/Szovata?authkey=Gv1sRgCMzQh-DPnquV5gE#

Hazajöttünk

Lehet, hogy túlzás, mégis azt érzem: az elmúlt heti nyaralásunk életünk leges-leges-legtanulságosabb és élményekben leges-leges-leggazdagabb nyári kiruccanására sikeredett.

Szovátán voltunk, kétfajta késztetéstől indíttatva:
1. hogy meglátogassuk pártfogolt keresztfiunkat - róla egyszer már hírt adtam blogom hasábjain http://kis-o-kos.blogspot.com/2011/04/nono.html
2. hogy bepillantást nyerhessünk Erdély s azon belül Székelyföld világába, mivel még arrafelé egyikőnk sem járt.

Volt egy harmadik, kicsit titkos, kicsit bizonytalan, inkább csak amolyan tudat alatti indíttatás is, mégpedig a pedagógiai. Lássanak az én nagyon körbeszeretett, mindenféle földi jóval és végtelen mennyiségű szülői figyelemmel körülvett gyerekeim egy szeletkét az élet keményebb oldalából. Kapjanak egy kis ízelítőt a sokkal nehezebb sorsú kortársaik mindennapjaiból is. Ez utóbbi indíttatás bizonytalansága onnan fakad: én sokat filozofálok azon, vajon jó-e vagy sem, ha egy gyermeket simogat az élet? Kell-e egy gyermeknek valamennyit szenvednie ahhoz, hogy felnőttként majd erős legyen? Mennyit? Mennyire? (Válaszok egyelőre nincsenek kikristályosodva. Egyáltalán nincsenek.) Kérlek, ne nézzetek teljesen eszementnek. Természetesen örülök, hogy standard mércével nézve jó dolga van csemetéimnek, de szoktam látni jeleit annak, hogy ennek köszönhetően egy kicsikét gyengécskék is lelkileg. És akkor már nem is olyan biztos, hogy valóban jó dolguk van.

Summa summarum, elmentünk egy romániai árvaházba, és ott éltük az árvaházi gyerekek életét hat napon keresztül. Nem is igaz, mert három napon kirándultunk, négyesben. De olyankor is velük ettünk, közöttük aludtunk.

Ez a nyaralásunk nem volt könnyű, nem igazán volt pihentető. De mindenképp megérte. Nagyon megérte! Most úgy érzem: tisztább emberekként jöttünk haza, mint ahogyan elmentünk. Részletes élménybeszámoló hamarosan!