Kalandos úton-módon kiderült, hogy Emi magnéziumhiányban szenved. Hosszú a sztori, kicsit személyes jellegű is, ezért nem megyek itt bele a részletekbe. A legszebb, a legjobb az egészben az, hogy egy zenetanár, a furulyásokat zongorán kísérő A. néni állította fel a diagnózist. (Ami csak azért lehetséges, mert okos-alapos gyerekorvosunk épp szabadságon volt a legnagyobb rosszullét idején.) Mindenesetre A. nénit azóta nagy-nagy hálával foglalom imáimba.
A magnéziumhiányos állapot nagyon-nagyon vacak egy dolog. Az izmok ólomnehéznek tűnnek, és nem hajlandóak működni. Ha másodlagosan pánik is jelentkezik a fura - sőt, mi több: ijesztő fizikai állapot mellé, az egészen borzasztó tud lenni. Kívülállónak is, elszenvedőnek is. Ezzel kapcsolatos rémes tapasztalásairól közvetlenül kis-nagylányom tudna beszámolni, én csak úgy közvetve. Az izmok eddig nem tapasztalt erőtlensége és a végtagok fura érzéketlensége miatt halálfélelme is volt, amit nem kellemes egy anyának látni. Nagyon nem. Brrr. Nem is akarok róla írni. Olyan nehéz ilyen esetben erősnek lenni. Illetve nem. Ott akkor nem. Csak amikor gyermeknél már lecsengett a nagy pánikvihar, na akkor érzi magát az anya velőig kiszipolyozva. (Aztán persze szép lassan összeszedi magát.) De nincs is ezzel gond. A lényeg: amióta tabletta fomában kap magnézium és b6 vitamin pótlást, azóta újra jól van a leányzó. A 3000 métert pedig le kell futnia tornaórán, nincs mese. (Múlt héten felmentése volt.) A testnevelést szó szerint komolyan vevő tornatanárok vannak ebben az iskolában. Aminek egyébként örülök, mert tényleg szükség van rá. Nagy szükség. Csak legyen egészség. Egész-ség.
És győzze a kiskamasz szervezet a nagyon gyors növekedést. A szülő pedig okosan tudjon ehhez asszisztálni. Ok-osan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése