Az egyik óvó néni, E. hívta fel figyelmemet erre a lehetőségre. Berci ovijában főállásban dolgozik egy pszichológus, J. néni. „J. azért van, hogy segítsen, keresse fel Anyuka bátran!” – így az óvó néni. Történt ugyanis, hogy Berci egyik nap az oviban alvásidőben alvás helyett (ami egyébként mindig klasszul megy neki) ötpercenként wc-re járt. Úgy érezte, pisilnie kell, de mindig csak egy pár csepp, vagy semmi nem jött. Fel van fázva ez a gyerek, gondolta mindenki. Mire hazaértünk, a pisilés gyakorisága normálissá vált. Orvosi kivizsgálásra azért elmentünk. Minden negatív. Akkor miért ez a gyakori pisilési késztetés? Lelki okok között kell keresgélnünk. Egyébként is szokott rosszat álmodni a fiú, visszatérő álma, hogy ég a ház, így hát van miről beszélni.
Dolgozott bennem az „én pszichológushoz?” kétkedés, de legyőztem. Szeretem a lélekgyógyászatot amúgy is. És szeretek beszélgetni is. Egy próbát megér, gondoltam.
Kaptam időpontot J. nénihez. J. 45-50 közötti, egyszerű de harmonikus öltözetű, kedves, megfontolt teremtés. Türelmes. Nagy tapasztalatúnak tűnik. Kliséktől és aktuális divathullámoktól mentesen fogalmaz. Bizalmamba fogadom. Jót beszélgetünk, elég sok mindenről. A téma, aminél a legtöbbet időzünk:
A szorongás.
J.-tól megtudom, hogy magas intellektussal együtt jár a szorongás. Nagy tudásvágyú és egyben maximalista gyermek minden impulzust befogad, és erős késztetése van arra, hogy mindet fel is dolgozza, és feldolgozott formában el is raktározza. De mivel ez fizikai képtelenség (nem fér bele az időbe), az ilyen gyerek frusztrálttá válik. Aminek egyenes következménye a szorongás. Másik ok, amiért nekünk ezzel a nem túl hasznos lelki jelenséggel számolnunk kell: kicsi fiunkban nagyon erős a másoknak megfelelni akarás. Ő mindig jó akar lenni. Ebben is maximalista. Hiába mondjuk neki, hogy ez lehetetlen, akkor is. Különösen az egyik óvó néninek van olyan tekintélye nála, hogy az ő szava szent. Ha azt mondja, hogy a kabátot a vállfára kell tenni, akkor szó nem lehet arról, hogy mi azt simán csak felakasszuk a fogasra.
Berci tehát szorong, és valószínűsíthető, hogy amíg él, a szorongás vagy legalábbis az arra való hajlam jellemző lesz rá. J. azt mondta, hogy ezt megváltoztatni nem tudjuk, ne is akarjuk. Javasolta, hogy inkább tanítsuk meg őt olyan technikákra, amivel saját szorongását kezelni tudja. Hűha, ez nehéz lesz, gondoltam, amikor én magam is ilyeténképp működök: ha valamit nem tudok hová tenni magamban, majd megőrülök, és csak hogy nehezítsem saját dolgomat: az engem mélyen piszkáló dolgokat nem szívesen mondom senkinek, hanem inkább addig csűröm-csavarom azt magam, amíg az a valami helyére nem kerül bennem. Aztán persze ott a jutalomként is felfogható remeknél is remekebb érzés: Sikerült helyére tenni!!! J.-nak csak annyit mondtam: „A legnehezebb kérdés mindig a hogyan. Hogyan tanítsam meg egy ötéves gyereknek saját szorongásának kezelését, ha oly sokszor ez nekem magamnak sem sikerül?!” Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy bizony engem kellene egy pszichológusnak elővennie, de alaposan. J. tanácsolja, hogy próbáljam meg saját introvertáltságomat csökkenteni oly módon, hogy kitűzöm célul, hogy mindent de mindent kimondok. (Lehetőleg Berci is hallja – töltsünk sok-sok időt együtt, csak úgy mint eddig, erre buzdít, de beszéljek az eddigieknél többet arról, hogy mi foglalkoztat, mi bánt, mi frusztrál engem.) Kezdjem az apró dolgokkal. Ha például igyekszünk valahová, de késve indulunk, ezt beszéljem ki, mondjam, hogy ej, de elvacakoltuk az időt: öt perc múlva meg kellene érkeznünk, de még tizenöt perc az út. Berci halljon tőlem minél többször ilyesmit is: Most nem fogunk odaérni időre, késünk tíz percet, na bumm!
Lecke feladva, Anya, gyakorolj!
