A szitu

Adott egy kisfiú átlagon felüli intelligenciával, és adott egy szülőpár, aki semmi mást nem szeretne, mint azt, hogy ez a kisfiú, mire megnő, őrizze meg hatalmas tudásvágyát, és képes legyen kamatoztatni is azt – a saját és mások örömére-hasznára. Eléggé ellentmondásos a helyzet: legyen mindig tudatában annak, hogy neki két kerékkel több van, de soha ne bízza el magát. Tudjon szóba állni embertársaival – a kommunikáción múlik minden! –, és ne szenvedjen attól, hogy sokan, esetleg nagyon sokan nem értik őt. Szeresse jól saját magát, tudjon szeretni másokat! Ne essen depresszióba. Ne legyen szüksége pótcselekvésekre. Ne szorongjon, legyen reális önértékelése és önbecsülése.

Hogy ezekből a szép célokból mennyit sikerül majd megvalósítani, az a jövő zenéje. Hogy milyen lépéseket teszünk, és mit tapasztalunk menet közben, ezt próbálom itt dokumentálni. Azért határoztam erre el magam, hogy a mi tapasztalásaink minél több, tehetséges gyerekkel megáldott szülőnek segítségül szolgálhassanak.

Akik ismernek, tudják, hogy az a típus vagyok, aki nem von le semmiféle következtetést különféle gyermek intelligencia-tesztek számszerűsített eredményeiből (ezért nem is viszem bele gyermekeimet ilyen tesztek oldogatásába), és aki csak a legszükségesebb esetekben hordja gyermekeit különféle felmérésekre, fejlesztésekre, vizsgálatokra. Hála az Égnek egészségesek, ezért ilyesmire tényleg nem nagyon van szükség. Egy dologban viszont nagyon hiszek: a szülői odafigyelés és a sok, a rendszeres közös élmény erejében. És az egyszerűségben.