Amikor elkezdtem: a két rám bízott életecske óvodás illetve kisiskolás korú volt.
Most, amikor búcsút mondok: az egyik szívemcsücske maholnap gimnazista, a másik színesen-mozgalmasan éli alsó tagozatos mindennapjait. Nagyon-nagyon önállóak, és egyre kevésbé kívánják az eddig megszokott terelgetést. Újszerű helyzet ez.
Amíg ide írtam, írogattam, sokat fejlődtem. Jól éreztem magam. Adtam, s kaptam.
És ez idő alatt talán még változtam is. Ezt szeretem a legjobban, hogy az ember folyamatosan változik. Változik, azaz vált. Vált, azaz valami mássá válik. Egész sok mindenről egész másképp vélekedik. Aminek egyik pillanatban még égető szükségét érzi, annak a következő pillanatban semmi jelentősége. És fordítva: új, addig ismeretlen dolgok jelennek meg a színen, amelyek akár teljes mértékben is átveszik a régebbiek helyét s szerepét.
Arra jöttem rá, hogy írók-költők-festők-zeneszerzők-táncművészek nálam sokkalta jobban ki tudják fejezni a mély gondolatokat. Másról pedig valahogy nem nagyon szeretek írni.....
Jó volt, szép volt, és valószínűleg ennyi volt.
Kellene ilyenkor egy végkövetkeztetés vagy valami mérleg-féleség. Na, ez a nehéz része. Nem tudok mást mondani, mint azt, amit valahol az elején megosztottam veletek: A gyereknevelés leginkább oda-vissza hatás szülő és gyermeke között. Törődünk egymással. Hozzátenném talán most, hogy nyitottság és tiszta szív és nagy-nagy hit azért jó, ha van. Valami olyasmi is körvonalazódik bennem, hogy ebből a szempontból teljesen de teljesen mindegy, hogy a gyermek átlagtól eltérő-e.
Azért a blog egy darabig még nyilvános marad, és ha bárkinek bármi kérdése van, vagy csak be akar hozzám köszönni :) - írjatok nyugodtan, írjatok bátran. Au revoir!
